– Hagyjál békén! – üvöltöttem anyámnak, majd becsaptam az ajtót. A hatalmas csattanásba beleremegett a ház, ez jól esett a lelkemnek. Duzzogva ültem le a babzsák fotelembe, és írtam egy üzenetet legjobb haveromnak, Ábelnek.
“ Nem enged el.“
Haragtól dübörgő szívvel vártam a választ. Idegesen böködtem a telefon kijelzőjét, de igazából egyik app sem érdekelt.
„Annyira tudtam. Nem az a laza anyatípus“ – érkezett a válasz.
Hát nem. A mobilt az ágyra dobtam, és a plafont kezdtem bámulni. Ki tudja, mikor lesz legközelebb Lan-party, én meg nem mehetek el, mert még „kicsi“ vagyok, és hétköznap nem lehetek ébren hajnalig. Hogy én már mennyire unom ezt a dumát! Jó, oké a tizenkét évemmel még nem vezethetek autót, vagy vásárolhatok alkoholt (mondjuk, nem is akarok), de azért már nem vagyok óvodás.
Két órával később kivonultam vacsorázni. Valami spenótos-tejszínes tészta… blah. Nem vagyok oda a spenótért, és ő ezt nagyon jól tudja.
– Spenóton kívül mást is tudsz főzni? – néztem anyámra flegmán, mire csak egy szúrós pillantást kaptam.
– Mennyivel egyszerűbb lenne egy rántott hús krumpli pürével, azt legalább szeretem is – morogtam tovább.
– Majd legközelebb te főzöl.
– Na persze.
Nagy zajjal hátracsúsztam a székemmel és bevágtattam a szobámba.
Éjfélig dühöngtem, kiírtam Facebookra, hogy szar az élet, aztán még kimentem a mosdóba lefekvés előtt. Láttam a nappaliból kiszűrődő fényeket, Anya még javában pötyögött a gépén. Folyton tanul valamit, nem is értem. Örülne inkább, hogy már nem kell dolgozatokat írnia! De nem, ő önként végzi a sokadik online tanfolyamot.
Amikor meglátta, hogy elhaladok előtte, halkan jó éjszakát kívánt, de válasz nélkül mentem tovább. Nagyon fáradtnak tűnt, többet kéne aludnia…
Másnap Ábel alaposan körberöhögött, amiért én vagyok az egyetlen szerencsétlen, akit nem enged el az anyukája.
– Lógj ki! – tanácsolta. – Mondd, hogy fáj a fejed, zárkózz be, és amikor nem figyel, szökj ki a házból!
– Á… – ráztam a fejem csalódottan.
– De most komolyan! – kontrázott –, soha sehová nem enged el. Jó gyerek vagy. Nem kell megtudnia!
Pár perc kínlódás után elvetettem az ötletet, nem éri meg, hogy kitekerjék a nyakam, ha lebukok. Márpedig mindig minden hazugságommal lebukok. Mintha olvasna a gondolataimban. Baromi idegesítő.
A lázadást azért folytattam, hátha megtöröm az elnyomó hatalmat.
Este tüntetően nem szólaltam meg.
– Figyelj, – sóhajtott Anya – tudom, hogy most utálsz…
– Hát igen – vágok a szavába.
– De értsd meg, kicsi vagy még…
– Chh! – horkantam fel. Már megint itt tartunk!
– Hidd el, nem lennék jó Anya, ha engedném, hogy ilyen fiatalon hajnalig kimaradj hétköznap, nem is beszélve a jegyeidről…
– Neked könnyű! – fakadtam ki. – Neked mindent lehet! Te fent lehetsz hajnalig, odamész ahova akarsz, mindig van pénzed, és mikor hazaérsz, csak egy kis mosogatás meg főzőcske vár, és ennyi. Én bezzeg tanulhatok még estig, mert a hülye tanárok mindig ezer leckét adnak. Amikor meg akad végre valami móka, arra sem engedsz el.
– Én is tanulok … – kezdte volna.
– De az más! – vágtam közbe. – Azt te választottad. Nekem mindenki csak osztja az észt, meg, hogy mit kéne tennem. Soha semmit nem engedsz, és direkt olyan kaját csinálsz, amiről tudod, hogy utálom. Szar Anya vagy! – dőltem hátra és összefontam a karom magam előtt.
– Értem – suttogta Anya. Olyan arcot vágott, mintha megütöttem volna. Már megbántam, amit mondtam. Nem gondoltam komolyan, csak kicsúszott a számon.
Elgondolkodott. Hatalmas levegőt vett, majd jelentőségteljesen rám nézett. Be voltam szarva. Most mi jön? Életfogytiglani szobafogság? Örökös telefon megvonás? Esetleg bentlakásos katonai suli?
– Kössünk egyezséget. – Meglepetten húztam fel a szemöldököm. Semmi bünti? Ez új…
– Minek? – horkantam fel, de ezúttal nem hagyta annyiban.
– Soha többet nem szólok bele a dolgaidba, és korlátozlak bármiben is, ha egy teljes hétig megcsinálod, amit nekem kéne. Legyél egy hétig felnőtt. Annyi, hogy a te „munkád“ – mutatja az idézőjelet a levegőben – az iskola és a leckék. Ha végigcsinálod, leveszem rólad a kezem, csinálj, amit akarsz – dőlt hátra.
Elgondolkodva néztem az arcát átverés jelei után kutatva. Semmit nem találtam.
– Benne vagyok – böktem ki végül.
Faarcot erőltettem magamra. Sikerült megállnom, hogy ne táncoljam körül a lakást örömömben. Egész életemben erre vártam!
Kezet fogtunk, és tervekkel teli fejjel feküdtem le aludni.
Ez volt tegnap este.
Enyém a világ, gondolom ma reggel, és kirepülök az ágyból. A tükörbe vigyorogva csekkolom a fogaim, beletúrok sűrű, szőke hajamba, amit Anya nem enged megnöveszteni, – pedig én rockeresen hosszút akarok–, kacsintok egyet a képzeletbeli jó nőkre, majd a konyha felé veszem az irányt. Anya már elment, egy végtelennek tűnő listát hagyott a konyhapulton.
„A sok semmi, amit meg kell csináljak a héten“, áll a papír tetején. Átfutom.
Naponta mosogatni, kétnaponta porszívózni… posta, villanyszámla csekk, mosás, teregetés…
– Chh – horkantok hangosan. – Gyerekjáték.
A cetlit otthagyva futok a suliig. Napról napra melegebb van, közeleg a nyár. Mire beérek, már folyik a hátamon a víz.
– Ez tuti nem komoly – röhög Ábel, szemüvege szárát piszkálva –, nincs az az Isten, hogy betartsa az ígéretét.
– Te nem ismered anyámat, az adott szava szent. Ha kibírom a hetet, tartja, amit mondott. – Úgy érzem magam, mint aki megütötte a lottó ötöst.
Figyelem, ahogy legjobb haverom vékonyka testével lehajol a táskájához, hogy kivegyen egy könyvet, majd az asztalra csapja.
– Hiszem, ha látom.
A matek doga a harmadik órában váratlanul érint, tuti egyes lesz. De ez most nem érdekel, fontosabb dolgaim vannak. Be kell bizonyítanom, hogy egy gyerek is képes arra a sok hülyeségre, amit a felnőttek megcsinálnak, és előadják, hogy hű, de nagyon nehéz… Futok haza a nap végén, és felkapom a listát.
Majd én megmutatom, hogy nem olyan nagy cucc ez!
Először is, a bevásárlás. Ma végre rántott hús lesz krumpli pürével! Mi is kell nekem? Hogy is kell panírozni? Csekkolom a Youtube-on. Ó, ez tök laza! Miért nem képes Anya gyakrabban rántani, ha ez ennyire semmiség?
Liszt, tojás, zsemlemorzsa… motyogom. Írok egy listát magamnak, majd bicóra pattanok, és kigurulok a közeli Lidl-höz. Aztán visszamegyek, mert otthon felejtettem a pénzt. Másodjára kiérve kilakatolom a járgányt, majd a boltba lépve lefagy a seggem a légkonditól. Anyánál bezzeg mindig van egy pulcsi, gondolom, és előszedem a gyűrött kis fecnit. Vacogva szedem össze a cuccokat. A tartós tejet vagy egy óráig keresem, mire megtalálom, már égnek áll a hajam. A zsemlemorzsa tökre nem a zsemléknél van, a tojás meg látszatra mind egyforma, de az áruk nagyon nem. A sor kígyózik. Előttem egy méretes asszony a házszélességű fenekével púposra pakolt kocsival vár a sorára. Persze félúton kitalálja, hogy ki kell cserélni a majonézt, mert nem az akciósat vette el. A méreteit tekintve ez problémás, az egész sornak ki kell miatta tolatnia, és megvárni míg visszabattyog. Amikor elmegy mellettem, megcsap a szaga. Azt a … nem ártana néha lefürödni, nyanya, tusfürdőt vegyél, ne majonézt!
Fizetéskor feltűnik, hogy kicsit több pénzt elcsesztem, mint kéne, de nem gáz, majd pár napig nem jövök.
Kipukkanva tekerek haza, csekkolom az időt. Mindjárt öt. Oké, akkor van még két egész órám. Anya mindig hétkor tálalja a vacsit, addigra simán kész leszek.
Előveszem a húst. Kapásból elvágom a kezem, mert a hús mosás után nedves és sikamlós. Szerencsére nem súlyos. Ha lány lennék, tuti visítva hívnám a mentőket. Még jó, hogy fiú vagyok, és kemény. Feltúrom a fiókot, megtalálom a sebtapaszt. Sebészeket megszégyenítő pontossággal ragasztom fel, ezt bezzeg nem látja egy felnőtt sem! Folytatom a főzést. Eltartott mutatóujjal minden sokkal nehezebb, de megoldom. Az egyik hús vastag, a másik vékony, és a formájuk sem az igazi, de leszarom, jó lesz az.
A videóban látottak alapján bepanírozom a húsokat, csak úgy száll a liszt mindenfelé, és perceken belül kétszer olyan vastagok az ujjaim, mint előtte. Meg sem bírom fogni az eszközöket.
Félúton rájövök, hogy elfelejtettem besózni a húsokat. Vállrándítva levakarom az ujjaimról a cuccot, majd beleteszem az első szelet húst a serpenyőbe. Nem igazán sül, inkább csak ázik. Az ötödiknél jövök rá, hogy meg kellett volna várni, míg felforrósodik az olaj.
A krumplit meghámozom, és úgy ahogy van, egyben felteszem főni! A só megint későn jut eszembe, gyorsan beleöntök egy keveset a vízbe, majd a szobámba megyek. Már fél hét. Belefeledkezek egy MineCraft videóba, épp keresem a telefon töltőjét, amikor égett szag csapja meg az orrom. Fejvesztve futok a konyhába, ahol sűrű fekete füst ömlik az égett hússal teli serpenyőből. Gyorsan lekapom a tűzről, hideg víz alá teszem, amitől fekete darabok fröcsögnek sercegve mindenhová. Kinyitom az ablakokat. Egy hatalmas pléddel hadonászva próbálom kikergetni a füstöt, több-kevesebb sikerrel. Örülök, hogy nem gyulladt ki, mert fingom sincs, hogy kell tüzet oltani.
Este nyolckor nyúzottan teszem anyám elé a tányért. A lakás még füstszagú, a konyha romokban áll, de ő nem szól egy rossz szót sem. A hús sótlan, és vagy nyers vagy égett. A krumpli túl sós és kemény, mert nem akart átfőni, és tejföl helyett véletlenül joghurtot vettem, így az íze is fura.
Anya sötét karikákkal a szeme alatt némán eszik.
– Nagyon … ízletes volt, köszönöm – áll fel tíz perccel később, és otthagy.
Rezignáltan nézem a tányérját, és a mosogatnivalóra gondolok. Majd holnap, döntöm el, még van egy csomó leckém.
„Baszki, tök béna vagyok“ írom Ábelnek.
„Mert?“ csippan a teló fél perccel később.
„Mindent elcsesztem, amit lehet“
“ Jól van az, ő se tud főzni, aszontad!“
Hazudtam, gondolom, és sóhajtva veszem elő a házikat. Éjfélig meg sem állok.
Másnap tök álmos vagyok, alig bírok ébren maradni nyelvtan órán, a tanár rá is kérdez, jól vagyok-e.
– Jól vagyok, csak az életemért küzdök – válaszolom, és tornazsákomat a vállamra hajítva a tesiterembe sétálok. Én dobom a legtöbb kosarat, mint mindig, ez egy kicsit feldob.
– Szia, Molnár Máté! – Cindy szőke haját igazgatva billeg hozzám. Mivel az osztályban van egy másik Máté, meg egy másik Molnár, mindig teljes nevemen szólítanak. Elég röhejes, de már megszoktam.
– Van kedved pénteken átjönni hozzánk társasozni?
– Áh, cuki vagy, de dolgom van – hárítok.
– Mi? – nyafog csalódott arccal.
Most mit mondjak? Hogy porszívóznom kell meg vacsorát főzni?
– Sok a tanulni való…
– Aha, persze – sétál el durcásan.
Ha nem csesztem volna el, jó lenne mára a tegnapi vacsi maradéka, de azt inkább kidobom. A mosogatás egy rémálom, már értem, anya miért utálja. Minden tányérba beleszáradt a püré, kapargatom, de meg sem mozdul. Mégsem hülyeség beáztatni, dünnyögöm, majd bedugom a lefolyót, és forró, mosogatószeres vízzel töltöm fel, minden „reménytelen“ edényt belerakok.
Átnézem a listát. Csekk: ráér, mosás: oké. Odamegyek a mosógéphez, bepakolom a ruhákat, bedobom a kapszulát a kupac tetejére, majd random eltekerem, és elindítom. Amikor három órával később még mindig zakatol, sejtem, hogy meg kellett volna kérdeznem, milyen programon szoktunk mosni. De azzal bevallanám, hogy béna vagyok, szóval inkább türelmesen várok. Épp a ruhaszárítóval birkózok, úgy érzem magam, mintha egy csillagvizsgálót akarnék összerakni, amikor megjön Anya, úgy hét körül.
– Csá, mi lesz a vacsi? – kérdi, és bevonul a szobájába.
Tátott szájjal bámulok utána, majd leesik, hogy szerepcsere van.
Egy csoffadt rántottát teszek elé – a benne lévő hagymát is odaégettem – szikkadt kiflivel. Ma nem mentem boltba, tegnap meg nem jutott eszembe kenyérfélét venni.
– Igazi kulináris élményekben van részem – kuncogja anya, majd magamra hagy.
MineCraft videókat nézve teregetek. Két ujjal fogom Anya tanga bugyijait, mintha égetnének. Épp csak rádobom a szárítóra, némelyiket le is ejtem. Minek hord ilyen „szexi“ cuccokat, pasija sincs? A saját boxereimet nézve elpirulva látom azokat a barna csíkokat… Ijj, undi. Jobban oda kell figyelnem seggtörlésnél! A kedvenc MineCraftos pólóm meg összement, akkorára, hogy egy egyéves gyerekre is kicsi lenne. Baszki!
A leckékkel megint elvagyok hajnalig, belealszom a történelem tananyagba.
Harmadik reggel az arcomra tapadt történelem könyvvel ébredek. A tükörbe se nézve mosok fogat, leragadó szemekkel csoszogok ki, majd megtorpanok a konyhában. Szabad nekem kávét inni? Végül is, most felnőtt vagyok!
Amíg rotyog a kávéfőző, végignézek a poszt-apokaliptikus konyhapulton.
– Ó, baszki – nyögöm. Megfeledkeztem a beáztatott cuccokról. Az órára nézve úgy döntök, van tíz percem, felhörpintem a kávét, feketén – két percig visítva lihegek, mert kurva forró volt, és brutál keserű – majd gyorsan elmosogatom a cuccok felét, aztán meg annyira sietek, hogy fülsüketítően dudálva majdnem elüt egy autó, amikor kivágok elé a kanyarban a biciklimmel.
– Bocsiii – kiáltok neki. Épp, hogy beérek időben. Fekete csíkot húzva fékezek le az épület előtt.
Látom, ahogy a suli előtt állva Ábelt lecseszi az apja.
– Klein Ábel, ha még egy négyest látok a jegyeid közt, búcsút vehetsz a PC-dtől! – A többit már nem figyelem, bénázok a lakattal. Tiszta náci őrmester a faterja. Legalábbis, szerintem ilyenek lehettek a nácik, nemrég néztem róluk egy videót a Youtube-on.
Igyekszem láthatatlannak tűnni, ami nem egyszerű, mert átesek egy ottfelejtett gördeszkán. Sziszegve lakatolom oda a biciklim a többi mellé. Lehorzsoltam az összes könyököm és térdem. Remek.
Annak a pasinak semmi sem jó, még hogy a négyes rossz jegy? Mit szólna az én Kréta oldalamhoz? Tele van kettessel meg egyessel. Ha az én apám lenne, nem hogy PC-m, de ágyam sem lenne. Lehet, hogy Ábel néha egy kis bunkó pöcs, de okos.
Aznap viszont nem nagyon van jókedvénél, hozzá sem lehet szólni.
Nem is baj, mert első óra végén beüt a koffein. Izzadok, remeg a kezem, és majd kiugrik a szívem. Tuti kétszázat ver percenként. Attól félek, hogy kidübörög a torkomon és szépen világgá megy. Annyi előnye van, hogy olyan gyorsan futok tesin, mintha a Pokol kutyái üldöznének, mindenkit lekörözök. Eltelik pár óra, míg elmúlik, közben hatszor fogadom meg, hogy soha többet rá sem nézek a kávéfőzőre. Lehet hazamegyek, és kidobom. Bár, azért Anya elásna a hátsó kertben, szóval marad. A napi koffein adagja nélkül olyan mint egy élőhalott. Néha azzal együtt is.
Este porszívózás után épp a falról sikálom a felfröcsögött olajat meg a fekete szén darabokat a konyhában, mikor a muter hazaér.
– Szevasz – szól oda, és bevonul a nappaliba, ölébe veszi a laptopot és tanulni kezd.
Csípőre tett kézzel megállok előtte.
– Nem áztattad be a tányérod vacsora után – közlöm vele.
– Ja, bocs – veti oda nekem visszafojtott vigyorral a szája sarkában, és már nem is figyel.
– A szennyesed igazán bedobhatnád a szennyestartóba! Már a mosás elindítása után találtam meg a szétdobált ruháid – folytatom a szemrehányást.
– Aha – dünnyögi.
Hát ez hihetetlen, felcsóválva kivonulok a konyhába. Tényleg szerepet cseréltünk.
Úgy döntök, megpróbálkozom a palacsintával. Először végignézem az egész videót, mielőtt nekiállnék. Van hozzá minden, és egyszerűnek is tűnik.
Vigyázat, spoiler!: Nem az!
Egy órával később őrjöngve dobálózok, visítok, hogy nekem ebből elegem van. A kaját elcsesztem, a ruhák gyűröttre száradtak, és valami csigaszerű takony száradt bele. Mint utólag kiderült, amikor megnéztem a dobozát, a mosókapszula a dob aljában kellett volna legyen, különben nem oldódik fel rendesen. Nagyszerű.
A porszívó tartálya tele van, gondolom, kiürítem. Aha… Amikor kiöntöm, vastag por lepi az egész konyhát, még a fejemet is. Minden fekete és zsíros, és égett, és szar! Megfogom és teli torokból sikítva vágom a falhoz a ragacsos, feketére égett olajjal teli serpenyőt, újabb undorító foltot hagyva rajta, amit majd vakarhatok le. Óriási.
Anya, hallva a dühöngést, megáll az ajtóban és szomorúan szétnéz, de nem piszkál. A telefonját a pultra teszi, iszik egy pohár vizet, és rám néz. Szerintem mondani akar valamit, mert kinyitja a száját, de végül inkább becsukja, megrázza a fejét, és a készüléket ottfelejtve bevonul a szobájába.
Két perccel később jön érte. Épp az üzeneteit olvasom, és rajtakapottan ugrok félre, hogy ne vegye észre, hogy kutakodom.
Egy Zsófi nevű nő irkál neki, valami buliba hívja őt, de Anya azt írta, hogy nem megy.
„Jaj, ugyan már! – olvasom – Gaál Eszter, felszólítalak, hogy mozdulj ki egy kicsit“ írta Zsófi, mire ő, hogy „A szingli anyák még mindig nem járnak bulizni“.
Erre az a nő közölte vele, hogy „passzoljon le engem valakinek“, mire ő azt válaszolta, hogy: „Nem azért szültem gyereket, hogy le legyen passzolva. Szeretem a fiam, és nem hagyom magára, hogy bulizgatni járjak. Úgysincs pénzem szitterre“
Piruló arccal figyelem, ahogy elveszi a telefont, és feloldva olvassa az újabb üzenetet.
Megdöbbenve nézem távolodó hátát. Nem is tudtam, hogy vannak barátai. Mindig azt hittem, hogy csak dolgozni jár, meg itthon kockul. Furcsa rájönni, hogy neki is van élete. Amit miattam nem tud élni, de úgy tűnik, hogy ez nem is zavarja.
A következő két napban elgondolkodva csinálom a dolgom. Már csak tíz percet töltök a boltban és kezdek belejönni a főzésbe, a palacsintám másodjára tök jó lett, vidáman kínálom meg vele az osztálytársaimat.
– Tök finom – mondja teleszájjal Laci. – Ezt tényleg te sütötted?
– Teljesen egyedül! – Dagad a mellem a büszkeségtől. Elképzelem magam a Süti, vagy nem süti? nyerteseként, és napok óta először van jó kedvem. Míg Ábel meg nem jelenik.
– Nagy ügy! – harap a palacsintába. A szemén látom, hogy meglepődött, mert tényleg jól sikerült, de nyilván nem dicsér meg.
– Ettem már jobbat – teszi a többi közé a nyálas darabot, és belém áll. – Mi van, becsicskultál? Már élvezed a házimunkát? Mi vagy te, nő? – felröhög, de a többiek nem nevetnek vele, csak furcsán vizslatják.
Ábel kacaja elhal, és értetlenül néz a társainkra.
– Most mi van, itt mindenki csicska? – forog közöttünk.
– Ábel – nézek rá sértetten. – Mi lenne, ha előbb csinálnál egy szendvicset egyedül, vagy várj, – csillan fel a szemem –, ha életedben először segítség nélkül törölnéd ki a segged, mielőtt beszólsz?
Na, ezen már őszintén mindenki jót derül, Ábel meg vérvörös arccal félrelök egy befele tartó srácot és kiront a teremből.
Csak nekem nem tűnt fel, mekkora bunkó ez a gyerek?
Hazafelé még mindig ezen gondolkodok.
Ma valami könnyű vacsit készítek, döntöm el, hogy legyen idő wc-t pucolni (pfuj), és végre ne hajnali egyig kelljen tanulnom.
Dudorászva fordítom meg a bundás kenyeret az olajban, amikor elmegy az áram.
– A villanyszámla! – áll meg a szívem egy percre, és futok a szobámba, hogy megkeressem Anya eldobált listáját. Napok óta rá sem néztem. Megtalálom az elfelejtett csekket is, ami a rányomtatott adatok szerint már két napja lejárt.
A listával együtt húsz ezer forintot kaptam, aminek elégnek kellett volna lennie a hétre, de én elköltöttem kajára majdnem az összeset.
Na, nem gáz, akkor megy zsebpénzből, még jó, hogy van. Saját bankszámlát kaptam tavaly, amire havonta kapom a zsebpénzemet – mellesleg egyedül nekem van az osztályban –, és mivel nem nagyon költekezek, egész jól összegyűlt.
Felugrok a bringámra, lélekszakadva tekerek. Öt perccel később érek oda a postára, ami már egy órája bezárt.
– Bassza meg! – káromkodok, és belerúgok egy méretes kőbe. Nem kellett volna. Fél lábon ugrálva káromkodok tovább, mire egy arra járó néni a pincsijével csúnyán néz rám. Ráöltöm a nyelvem, mire a kezét a mellkasához kapva felháborodottan siet minél távolabb. Csalódottan nézem a nyitvatartási időt. Pénteken csak négyig vannak nyitva, és már elmúlt hat. Már rég be kellett volna fizetnem.
Szám szélét rágva gyorsan gurulok hazafelé, a menetszél próbálja levinni a hajamat. Lezöttyenek a gépem elé. Fel-alá jár a lábam, míg a rendszer feláll, és amint betölt a Windows azonnal rávetem magam a Google-ra. Kinyomozom, hol és hogyan tudom online kifizetni a számlát. Megteszem.
Pár perccel később olvasom, hogy miután valakinél központilag elzárták az áramot, a számla befizetése után még akár egy hétig vagy tovább is eltarthat, míg visszakapcsolják.
Dühösen tapasztalom, hogy a szememben gyűlnek a könnyek. Ezt elcsesztem. Nagyon. Miattam nem lesz egy hétig áram. Vagy több. Hogy töltöm a telómat? Hogy gépezik este Anya? Hogy fogunk fürdeni, hiszen még a bojler is villannyal megy, a tűzhelyről nem is beszélve!
Erről jut eszembe az ott felejtett kenyér. Gyorsan kiveszem az olajból és kidobom. Teljesen megszívta magát.
Nekem végem. Ha Anya hazajön, tuti kinyír. Lepereg előttem az életem.
Pár perccel később rettegve hallom, ahogy nyílik a bejárati ajtó, kulcsok csilingelnek, majd egy surrogó hang következik, ahogy Anya leveszi a cipőjét. Két centisre zsugorodva várom a fejmosást.
Léptek, zörgés, és egyszer csak felkapcsolódik mellettem a lámpa!
Könnyes szemmel, csodálkozva nézek magam köré.
Anya feje kukucskál be az ajtómon, miután kettőt kopog.
– Minden oké? – kérdezi, majd meglátva az arcomat bejön, és az ágyam mellé térdel. – Mi a baj?
– Elcsesztem – szakad ki a mellkasomból a zokogás. Most nagyon érzem, hogy csak egy hülye kis tizenkét éves gyerek vagyok, nem is értem, mit hittem.
– Mit csesztél el? – simogatja Anya a hajam, ami nagyon jól esik.
– Mindent! A kaját, a takarítást, és most az áram… – hüppögöm.
– Néha lecsap a biztosíték, ez nem a te hibád.
– A biztosíték? – kapom fel a fejem.
– Igen. Mi más? – néz rám Anya fürkészőn.
– Azt hittem, amiatt kapcsolódott le, mert nem fizettem be időben a számlát. A posta is már zárva volt, úgyhogy online utaltam el.
– Online? De hát miből?
– A zsebpénzemből – nézek rá pironkodva. – Amit adtál, már elment kajára.
Anya nagyot sóhajt, majd elmosolyodik.
– Ugye, hogy nem is olyan könnyű?
– Nem. – Fejemet a térdeim közé dugva szégyenkezem.
– Van még két napod, ne add fel. – Felegyenesedik, még egyszer megsimogatja a fejem, és magamra hagy. Azt kívánom, bár az ölébe kucorodhatnék, és reggelig simogatna, ehelyett a konyhába megyek, és folytatom a vacsora készítést. Igaza van, nem adom fel. De – bár ezt Anya még nem tudja – már nem akarom, hogy levegye rólam a kezét.
Szombat van, későig alszom, aztán kapkodva állok neki ebédet főzni, nem is reggelizem, nincs rá idő. Mosogatás közben veszem észre, hogy Anya elpakolta a szárítóból a tiszta edényeket.
Amikor a mosógéphez érek, meglepve tapasztalom, hogy a mosás is lejárt már, és csak ki kell teregetnem.
Apró segítségek, mégis mennyivel könnyebb dolgom van így. Most már értem, hogy miért kér meg néha egy-két dologra, és miért olyan csalódott, ha annyit sem vagyok hajlandó megtenni.
Megfogadom, hogy ezentúl másképp lesz.
Vasárnap ebéd után együtt filmezünk. Én választhatok filmet, és valami animét indítok el, ami totál baromság, de nem baj.
Nevetve nézem Anyát, ahogy utánozza a főszereplőt. A testével egy az egyben átveszi a mozgását is. Felhúzza a vállát, karmokba görbíti ujjait, és elmélyített hangon dörmög. Imádom, amikor ezt csinálja. Potyog a könnyem, számból kiesik a sajtos popcorn.
A film után lazán megkérdezi, van-e kedvem kicsit biciklizni a környéken, és van. Bukósisak, full protector – na jó, csak térd meg könyökvédő, de menő lenne, nem? –, egy kis táska víznek meg pénznek és mehetünk.
Pár kilométer múlva megállunk fagyizni, Anya a padon ülve szinkronizálja az arra sétáló kutyákat.
“Hé, te! Mit ülsz ott a padon? – suttog manós, vékony hangon, hogy a gazdi ne hallja. – Azt hiszed király vagy a fagyiddal? Én most lehugyozom a pad lábát, majd ebben a bűzben nyalakodj!“
Nagyon elemében van. Szinte szétcsattan az energiától. Csillogó szemmel videózom, ahogy hülyéskedik. Lehet, hogy nem is a fáradtság miatt volt karikás a szeme, hanem miattam.
Rájövök, mennyire szeretem Őt. Nem is tudom, mit csinálnék, milyen életem lenne, ha őt is elveszíteném. A gondolat szíven üt, könnyek gyűlnek a szemembe, de mikor megkérdezi mi baj, azt hazudom, hogy csak egy homokszem, és gyorsan előkapok egy zsepit.
Már sötétedik, mikor hazaérünk. Együtt készítjük a vacsit, egy csomó jó kis trükköt tanulok, így minden sokkal könnyebb. Most már tudom, hogy lehet a legegyszerűbben szétválasztani a tojást, hogy kell leszűrni a tésztát, hogy ne égesd meg magad; és honnan tudod, hogy már elég forró az olaj. Megkérdezem, hajlandó-e megtanítani főzni, és ő boldogan igent mond. Mintha egész életében csak erre várt volna.
Hétfőn reggel épp mesélem a skacoknak, hogy telt a hétvégém, mire mosolyogva közlik, hogy mindig irigykednek rám, mert nekem olyan menő anyám van.
– Menő? – kérdezem nagyra tágult szemekkel.
– Ja – mondja Peti – tök király tetkói vannak, fiatal, vicces, és laza. Bár az enyém lenne ilyen.
– Enyém is! – kontráz Pisti. – Az én anyám sose nevet a vicceimen, és a múltkor megkérdezte, mi az a MineCraft, pedig már egy éve rá vagyok függve, minden este azt játszom.
Bevillan, amikor pár hete megnéztük a moziban a filmet, ami a játékról készült. Hazafelé eljátszottuk a jelenetet, amikor a vén banya az utolsó leheletével is támadni akar. Ő volt a banya, én voltam Steve. Elmosolyodok. Igaza van a fiúknak. Szerencsés vagyok.
A szemem sarkából látom, hogy Ábel sunnyog felém.
– Csá! – köszön, majd toporogva néz rám.
– Mizu? – vetem oda.
– Hallod, anyám csomagolt nekem palacsintát, kérsz? – nyújtja felém a dobozt. – Nem olyan jó, mint a tiéd volt, de azért ehető.
– Kösz – veszek ki egy kakaósat, majd leülök a padomba.
– Megnyerted a fogadást? – ül fordítva az előttem lévő székre, és várakozásteljesen néz rám.
– Nem.
Várom, hogy kinevessen, de nem teszi.
– Az gáz.
– Nem, nem az.
Nagy levegőt veszek, és elmesélem, mit tanultam az elmúlt héten. Megfogadom, ha kigúnyol, többet nem állok vele szóba. De van annyi esze, hogy csendben marad.
– Asszem, szakács akarok lenni – teszem fel az i-re a pontot, mire jól hátba ver, hogy majdnem kiköpöm a félig rágott palacsintát.
– Akkor én leszek az első számú kóstolód! Simán lenyomod azt a Gordon Hogyishívják-ot! – vigyorog felszabadultan.
Jó lenne, ábrándozok. Itt az idő jobb jegyeket szerezni!
